Remény2...(A Múlt Árnyai)

„Örök emlékül keresztanyámnak Kovács Rózsának, aki támogatott és biztatott eme regény megírására. Köszönöm! Nyugodj békében!”

Megvásárolható dedikált példányban is! Ára 3500ft

Megrendelem

Két hete már, hogy apum eltávozott a teremtőjéhez és szintén két hete, hogy megtudtam, mindezért Attila a felelős. A lelkemet nyomasztó teher elviselhetetlen. Keserűséget, csalódottságot, tehetetlenséget érzek. Magamba zárkózom, bár én is tudom nem kéne. Társaim mindent megpróbálnak, hogy felvidítsanak, de nem tudnak. Minden jószándékú igyekezetük ellenére, inkább idegesítenek, mintsem nyugtatnának. Ennek hangot is adok, sokszor nem épp hízelgő és kulturált formában. A szörnyű az, hogy nem is igen érdekel megbántom-e szavaimmal őket. Szinte ki sem mozdulok a szobámból és csak a rendkívül fontos dolgokban hozok döntést. De, mindez nem én vagyok! Érzem minden porcikámban és küzdök ellene, mégis úgy tűnik, nem bírok vele és maga alá temet. Sok, azt hiszem ez már túl sok, amit rám mér a sors. A mindennapi veszteségek felőrölnek. Ugyan a fertőzöttekről, azóta semmi hírünk, mégis a sugárfertőzés következményeként halottaink száma folyamatosan növekszik. A bejárat melletti kis liget fákkal és virágokkal határolt északi része immár gödrök és buckák által tarkított, jelezvén az egyre terjeszkedő temetőt. Minden halál, minden egyes veszteség megvisel és igen nehéz önuralmat gyakorolnom, miközben parancsnoki kötelességem eme szörnyű eseményeken megjelennem. Nem bírok magammal. Úgy érzem, ki kell mennem a szobámból, mert megfulladok. Levegőt, friss levegőt kell szívnom és rendezni gondolataimat. Nekiindulok, és a külvilág megszűnik létezni. Gondolataimba veszve visz az utam és még én sem tudom hová tartok.

Apum sírjánál állok, és üveges tekintettel nézem a hevenyészett fejfáját. Újra jön, érzem, amint kezd elönteni a keserűség, nyomasztó gombócot formálva torkomban.

- Nagyon hiányzik? - hallatszódik egy vékonyka hang.

Felkapom a fejem, mert nem tudom, honnan jön a hang és körbetekintek. Jobbomon egy nyolc év körüli kislány álldogál miközben valami szutykos, koszos, plüss szerű játékot szorongat. Észre sem vettem, hogy közeledik. Nem!!! Semmi kedvem most beszélgetni. Már majdnem arrogánsan és bántón elzavarnám, hogy hagyjon békén, mikor koszos kis arcát látva erőt veszek magamon és megpróbálom szépen az értésére adni, hogy egyedül szeretnék maradni.

- Igen! Hiányzik. - válaszolom. – De, szeretnék egyedül lenni, kérlek, menj el.

- Mi volt a baja? – kérdi érdeklődve, ügyet sem vetve kérésemre.

- Beteg volt! Megmérgezték. – válaszolom mérgesen és érzem, egyre növekszik bennem a feszültség, mert nem kívánom a társaságot, a beszélgetést. – Menj, kérlek, hagyj magamra! Nincsenek szüleid? – csattanok fel.

- De, vannak! – válaszolja szemlesütve, miközben kis állatkáját jobban magához öleli.

- Akkor menj hozzájuk és hagyj békén. – szólok hozzá mérgesen és indulatosan.

- Szeretnék, de nem tudok! Segítesz? – kérdi a kislány szemlesütve és láthatóan félve attól, hogy újból leteremtem.

- Okés! Legyen! Segítek! Merre vannak? Mutasd! – szólok hozzá és fel sem fogom a nyilvánvalót. – Odaviszlek, de aztán hagyj békén!

- Megfoghatom a kezed? – kérdi zavartan és félve emeli bal kezét kezem felé.

- Jó! Legyen! Csak gyerünk már! – válaszolom, miközben megfogom törékeny kis kezét. – Mutasd, merre menjünk!

Elindulunk visszafelé, majd a kis liget fákkal tarkított széle felé vesszük az irányt. Fel sem fogom merre megyünk, annyira el vagyok foglalva gondolataimmal és keserűségemmel. A kislány szavai rántanak vissza a valóságba.

- Itt vagyunk! – válaszolja, majd szomorúsággal és reménnyel teli szemekkel rám tekintve folytatja. – Segítesz, hogy velük legyek? Csak most veszem észre, hol is vagyunk. A felismerés, mint egy hatalmas kalapácsütés üt egyszerre szíven és fájdalmasan lelkembe mar. Egy friss sírnál állunk, ahová épp tegnap temettünk el egy egész családot. Apát, anyát, egy lánygyermeket és egy kisfiút. Lábaim a földbe gyökereznek és megszólalni sem tudok. A sír köré szépen elrendezve mindenféle apróság lett pakolva. Játékok, használati és személyes tárgyak.

- Már mindent idekészítettem. – kezd bele a kislány. – Itt van apum kedvenc órája, anyum fésűje, amivel mindig fésült engem, meg a testvéreimet. A nővérem naplója és a kisöcsém kedvenc játék katonája. Nézd! Idekészítettem a párnát meg a plédet is, ha sokáig kell feküdnünk, ne fázzunk. Dermedten nézem, ahogyan ez a tündéri kislány a sírt körbejárva mutatja épp, melyik tárgy kié volt és miért hozta ide. Szívem szakad meg és mélységesen szégyellem magam. - Nézd! Itt vannak! – mondja, miközben apró kezecskéiben egy gyűrött fényképet szorongat. Leguggolok és figyelem amint kis ujjával sorban bemutatja a családját.

Eddig megjelent köteteim